A baleset

Ágyfogság és az a drága 6-os út....

Még csak negyedik napja vagyok az ágyamba kényszerülve, de húúúú, de rettentő régóta van így. .......

Most bezzeg végtelenül lassan cammog az idő.

                     Szombaton reggel néptánc próbára igyekeztem motorral Szigetvárra, amikor a baleset történt. Senki mást nem érintett fizikailag a dolog, csak én ajándékoztam meg légimutatvánnyal a nagyérdeműt egy elég forgalmas helyen. Végtelennek tűnő kocsisor minden irányban, tülekedés, türelmetlenség az autósok között. Gáz-fék, gáz-fék, gáz-fék, szinte abban az ütemben, ahogy a levegőt veszi az ember. Jó húsz perc után Szigetvár harmadik kereszteződésébe értem, nagyjából egy km-es távot megtéve. Vajon mennyi lehet az idő? Lehet, hogy el fogok késni...

                 Besoroltam szépen középre, hogy mellettem autóval még elférjenek. Feszült voltam az idő, a dudálások miatt. Két autó között megláttam a rést. Én beférek, autónak kicsi lenne. Minden irányban összefüggő kocsisor. Kicsit meghúztam a gázt, alig-alig, centinként csordogáltam előrébb, hogy elkapjam a szünetet és majd áthúzzak. Kicsivel túlhaladtam az ideális kanyarodási pontot, azt észrevettem. Hát, majd visszafele kanyarodok... Megérkezett velem egyvonalba a két autó közti rés. Olyan hirtelen adtam nagy gázt, hogy nem sikeredett a fordulás, legalábbis nem bukásmentesen kivitelezhetőre. Húztam én vissza a kormányt, de azzal a gázmennyiséggel nem lehetett már. A kerekek éppen elfértek a kb. 20 cm magas járdapadka mellett, de a motor alja végigsúrolta, majd egy kiálló résznél megdobódott. Közben ijedtemben, vagy reflexből jobban belekapaszkodtam a gázba... Jobb térdem hosszas és igen közeli kapcsolatba került a betonnal, hamar érzéketlenné vált. Elengedtem a korányt és ösztönösen gurultam egyet, hogy az esés keménységét csökkentsem. Mire nem jó az aikido! 

 
              Az oldalamnak nyomódott valami bucka, arról még lefordultam, aztán hanyatt megálltam. A sisak mintha pontot rakott volna a történés végére, még koppant egy nagyot. De jó, hogy a fejem vagy, komám!Kicsit nehezen ment a levegővétel, de nem voltam biztos az okában. A szívem valahol a nyelvem tövénél dübörgött. Lábamat egyáltalán nem éreztem... Biztos meghalok... Vagy levágják, ami megmaradt... vajon meddig lehet ezt kibírni?Valaki szólított: "Jól van?" Kívülről röhögőgörcsöt kaptam volna. Valamelyik ujjamat megmozgattam, jelezve, hogy még élek. A fiatalember mentőt hívott, közben még két hölgy is odajött. Egészen a mentők kiérkezéséig ott maradtak. Sajnos a nevüket nem tudom, nem mutatkoztunk be egymásnak. Kimondottan jó érzés volt, hogy a mellettünk araszoló kocsisorból is, majd minden autóból megkérdezték, tudnak-e segíteni valamiben.Kiérkezett a mentő, a fiatal mentőorvos mosolygott, nyugodt volt. Majdnem bepisiltem, míg a hordágyra emeltek. Finomak voltak, amennyire lehetett. Gyors vizsgálat, kérdezte az orvos, kössön-e be fájdalomcsillapító infúziót, (Isten ments! Irtózom a tűtől) majd elindultunk. Ódákat vinnyogtam a sima utakról.... Könnybelábadt szemmel légpárnás mentőről álmodoztam és nagyon-nagyon vártam, hogy megálljunk.Végre megérkeztünk. A kórházban kiderült, hogy nincs TB-m. :-D Hiába bizonygattam, hogy én magam fizetem, biztosan van.

               Úgy fél óra után elvittek röntgenbe, majd jött egy orvos, hogy megvizsgáljon. Addigra már minden porcikám sajgott. Ott az adatfelvételnél derült ki, hogy a mentőben elírták a TB számomat, ezért nem találtak a rendszerben....

              Semmim nem tört a röntgen szerint. Még egy kis fájdalmat muszáj kibírnia, - mondta az orvos- megvizsgál. Mit tehettem, némán vártam a sorsomat. Elkezdte hajtogatni a térdem, amitől a hála öntött el: ezer szerencse hogy nem reggeliztem, különben most lehánytam volna. A térdkalácsomat úgy emelgette az ujjaival, mintha egy pitét akarna leemelni a tálcáról. Kétoldalt megfogta és minden irányba elmozdította. -Na, itt minden rendben. (hjah... újabb hála a reggeli kihagyásáért) Nem tartjuk bent, nincs mit csinálni a sérülésekkel. Ellátjuk, otthon jegelje és szedje a gyógyszereket. Ezzel az asszisztens egy adag jódot nyomott a sebbe, majd leragasztotta. Megkaptam a zárójelentést és kiülhettem -segítséggel persze,- a folyosóra és vártam mentőangyalom érkezését, hogy hazavigyen. 

                           Itthon bicegtem, jajgattam, tettem-vettem, kapaszkodva végeztem a dolgom, mintha mi sem történt volna, semmit ki nem hagyva... Kicsit lassabban ment minden, a karizmom, hasizmom intenzív edzésnek volt kitéve folyamatosan, amit -be kell valljam,- annyira nem bántam. Egy ideje készülök rendszeresen foglalkozni magammal, de "nem tudtam" időt keríteni rá...Másnap, vasárnap Szomatodráma játékot vezettem, -nem vitt rá a lélek, hogy lemondjam, annyi csodát tud adni egy-egy ilyen alkalom és mozogni sem sokat kell. Nem éreztem különösebb problémának az enyhe fájdalmat. Talán hozzászoktam. Kicsit bedagadt a lábam, de a fájdalmam nem volt erősebb, mint addig. Még vigyáztam is: a lépcsőn egyesével vettem a fokokat: bal fellép, jobb mellé. Néha megkíséreltem rendesen menni, de be kellett látnom, hogy feleslegesen kínzom magam.

          Azután keserves érzéssel, de lemondtam a szerdai Körtáncot. Jaj, a szívem! Amit úgy szeretek, nem tehetem. Azt gondoltam, ha nem hagyom elerőtlenedni a lábam, hamarabb meggyógyul.Hétfőn már kényelmetlenül feszült a térdem, de nem csináltam ügyet belőle. Nagyon megütöttem, nem csoda, ha dagad... 

           Kedden még bementem busszal Szigetvárra, és bár volt, aki ott is felajánlotta, hogy hoz-visz, én elhárítottam. Hogy miért, azt még magamnak sem mondanám ki... 

            Kedd este már könnyes szemmel lépkedtem. Reméltem, hogy az éjszakai pihenés majd segít. Hát, nem úgy lett.Szerdán már nem bírtam felállni... A seb bár gyógyulni látszott, bepirosodott és bucira dagadt a térdem. Megmutattam hozzáértőnek, aki gyulladáscsökkentőt és orvost javasolt. Nem szokványos módon, segítséggel eljutottam a körzeti orvoshoz, aki antibiotikumot írt fel pihenéssel, borogatással.

         Most már szófogadó vagyok, betartom, amit mondanak. 

                Ugyan szenvedek a fekvéstől, a helyhezkötöttségtől, igyekszem pozitív hozományokat találni benne:

-Elolvashatom a régóta vágyott, de csak halogatott cikkek, könyvek olvasását.
-Nekiállhattam a levendulacicák megvarrásának.

Alkalmam adódott átgondolni, átérezni:
-Milyen szerencsés is az, akinek ép a keze és a lába.
-Micsoda áldás, ha nem kell folyton másokat megkérni, ha szükségünk van valamire.
-Milyen jó fájdalom nélkül élni.
-Milyen jó táncolni.
-Milyen jó megtenni, amit eltervezünk.
-Milyen jó élni a lehetőséggel, és nem kell halasztani.
-Milyen jó nagyokat sétálni kint a természetben, friss levegőn, napsütésben.

Vigyázzatok magatokra! Ép testben a legjobb az élet!

(MOST BEZZEG NEM ESIK AZ ESŐ! GRRRRR)