Szúnyog a falon

                                Szeretem reggelente, ébredés után még kicsit szaladgálni hagyni a gondolataimat. Ma is így volt. Nem igyekeztem felkelni. Résnyire nyitott szemem a faliórát gondosan elkerülve egy szúnyogot talált meg, amint az ágyam felett a falon szuszogott. 

                Esküszöm, hallottam a telezabáltsággal járó pihegését. Dagadt vörös potroha ejtette rabul az elmémet: ez belőlem ma éjszaka rendesen belakmározott. Érzékeim keresték a nyomát, de nem találták. Talán már rég történt, sokkal korábban.

                   Átvittem a gondolatot ( vagy a gondolat engem ) a "más jellegű vérszívók" világába. Ilyenek igenis léteznek. Már párhuzamban szalad fejemben a két film a szárnyas és a földönjáró bántalmazókról... Ha észrevétlen történik ( másik regény, miért tud észrevétlen maradni ) akkor legfeljebb a hátrahagyott viszkető gümecs egyre enyhülő viszketését kell elviselni. Az ember tudja, mert megtanulta, hogy ez így van. El fog múlni. Minden elmúlik. A kérdés az, milyen mértékű a csípés, mennyi idő múlva múlik el és hogy mi milyen állapotban maradunk hátra az "esemény" után. 

                         Vannak a szúnyognál nagyobb élősködők, akik fájdalmasat marnak belénk. A méhecske maga is belepusztul a merényletbe, míg a darázs vígan él tovább. A kullancs még az észrevétlenségre is ügyel, minél tovább élhessen belőlünk. A lódarázs hangos propellerzajára már messziről felfigyelünk, de ott van a bögöly is, aki valamivel kisebb zajjal és nagyobb fájdalommal harap ki belőlünk egy darabkát. Azt is számításba lehet venni, kinek melyik csípés a nagyobb, félelmetesebb. Félelmetes, igen, mert van, hogy előre félünk és már a zajtól, látványtól megtörténtté válik bennünk a még semmi.

                 Minap már alkonyodott, amikor az utolsó adag padlizsánt szedtem le a parázsról a zakuszkához és elindultam vele befele. Mindkét kezem foglalt volt, amikor egy lopakodó éppen a szívem felett ütközött velem. Csak az égető érzés miatt vettem észre, se nem láttam, se nem hallottam semmit. 

       Sokáig fájt és még most is látható a nyoma. Ki tudja miért történt, csak feltételezni lehet így utólag. A "talán"-ok is tudnak hasznosak lenni mégis, ha valamiféle tanulságot tudunk levonni belőlük: alkonyat után nem ildomos fedetlen bőrrel a veszélyeztetett zónában tartózkodni. Azám! Összefoglalva a mai futást: ahány belőlünk élő lény, annyi mód a vérünk szívására és ugyanannyi reakció. 

          Általában több azonos marásra van szükségünk ahhoz, hogy védekezési módot találjunk ki, szárnyasok esetében sokkal könnyebben alkalmazzuk is ezeket. Van egy közös mindegyik csípésben: teszünk valamit, hogy ne ismétlődhessen meg. Ha elég bátrak vagyunk.

Szép napot! 
Maya