Találós kérdés

2019.10.01

Minden egyes embernek van.

Aki úgy tudja, hogy neki nincs, annak is van.

Szemmel csak hosszas és alapos vizsgálódás után ismerhető fel.

A sajátot nehezebb beazonosítani, mint másét.

Mi az?

Az üzemmódunk.

Az mi?!

Elmondom, hogyan alakul ki, úgy könnyebb beazonosítani:

Apám keze mindig váratlanul hasított bele a levegőbe, hogy aztán testemen csattanjon, puffanjon, attól függően, hogy kiterítve, vagy ökölbe szorítva talált el. Néha belém markolt, néha rúgott is. Néha csupasz kézzel, néha vasalózsinórral, derékszíjjal, fakanállal vagy egy felkapott suhánggal toldotta meg a kezét. Rettentőn fájt (kívül-belül) és én rettentőn féltem tőle. Indok nem kellett hozzá, mindig volt annyi indulat benne, hogy az elég ok legyen a verésre. Még amikor más dicséretet kapott, én akkor is csak pofonokat. Nem igen emlékszem másra vele kapcsolatban, csak a napi fájdalomra, fizikai és lelki kínzásokra.

Olyan mély volt a rettegés, hogy az én kialakult üzemmódom a túlélés szempontjából egy készenléti üzemállapot lett. Mindig készen állni a rossz túlélésére. Mindenkinek, aki körülöttem van, a kedvében kell járni, mindent, amit bárki kér tőlem, megkérdőjelezés nélkül teljesíteni. "Jónak kell lenni"- olyannak, amilyennek apám megkövetelte a "levést". Mindenáron fenntartani a másik ember jó hangulatát: így lehetek biztonságban. A pulzusom mindig készenléti volt, a legkisebb rezdüléseket is észleltem, és azonnal reagáltam is rá.

Járásukról felismertem az emberek szándékát.
Ha felismertem, akkor is csak túlélésre tudtam gondolni: neki mi kell ahhoz, hogy ne bántson.

Nekem az a természetes, az a biztonságos, az a jó, ha nem jó, hanem minden nehéz és fájdalmas. Csak ezt ismertem. Nekem semmi nem jár, örüljek az odavetett koncnak, vagy, hogy élni hagynak... Hosszú a következmények sora.

Az a legdurvább az egészben, hogy erről nem tudtam.Mivel kicsi gyerekkorunktól alakulnak az üzemmódjaink, számunkra teljesen normális, bármi, amihez hozzászoktunk, még a mások számára extrém helyzetek is. Vannak, akik az egész életüket így élik le, a végén lebetegedve, szenvedve húzzák, amíg csak lehet. Az is lehet, hogy már vágyják a megváltást. Az is lehet, hogy már annyira rossz, olyan mérhetetlenül mocskos és gyötrelmes, értelmetlen az élet, hogy attól a mocsáralji haláltól józanodik ki valaki, lehull a hályog és meglátja a táblát: üzemmódbeállítások.E nélkül a "meglátás" nélkül egyszerűen nincs tudomásunk arról, hogyan is élünk. Az a normális, ami van. Tulajdonképpen az a szerencsés, akinek elég rossz, nehéz az élete ahhoz, hogy ne bírja tovább és ne maradjon meg a még elviselhetőben. Ebben az elviselhető katlanban főnek a Békák.....*

Aki nem akar megfőni, aki felismeri a jó élethez való jogát, aki elég értékesnek tartja magát és az Életet ahhoz, hogy ne ragadjon bele a félelembe, egyéb, számára hátrányos reakcióiba, döntéseibe, az fog kitartóan, hatékonyan, elszántan és saját érdeke szerint javítani az üzemmódbeállításain.

Ő az, aki veszi a fáradságot és kitanulja a működések módját, miértjeit, kiszórja a felesleges kacatokat és szabadon halad a célja -az örömteli, szabad és szeretetteli élet- felé. Élvezi az utat, hiszen az már maga a cél.Nem áldozatok már ezek az Utazók, hanem Túlélők, Hősök, akik - bár túlzásnak tűnhet, hidd el, mégsem az- a Világ megváltói. A fájdalmat, gyűlöletet, önzést, abnormális ösztönösséget változtatják át elfogadássá, szeretetté, támogatássá, megengedéssé, segítséggé, felemeléssé, vidámsággá.

Te Hős vagy, vagy Béka?

Te megajándékozod a Világot a benned rejlő szépséggel, szeretettel, örömmel, vidámsággal, vagy elrejted a kincseid és lassan fősz bele az alattad melegedő katlanba?

Tégy jót a Világgal, tégy jót Magaddal és érezd jól magad!

Szeretettel: Maya

*: Indián Barátom mondta egyszer, hogy békát lehet főzni anélkül, hogy kiugrana a katlanból, csak hideg vízben kezdjük el és csak lassan forraljuk fel a vizet. Nem veszi észre a változást...